Kísérleti Adás

Interjú: Domaniczky Tivadar (VII Network)

Mai vendégem Domaniczky Tivadar, a VII Network fotóriportere. Azt hiszem, hogy kevés olyan ember van, akinek a munkáját ennyien ismerik és tisztelik a hazai fotós társadalomban. A fotósnak, aki korunk egyik politikai válsággócában, a Közel-Keleten készíti anyagait. A megbízói között pedig olyan nagy lapokat találunk, mint például a TIME.

G.G.: 2008-tól dolgozol a VII Networknek, hogyan kerültél oda?

Domaniczky Tivadar: Én a 2007-es nyilvánosan meghirdetett VII éves tagfelvételre jelentkeztem, ezt követően ajánlották fel az együttműködési lehetőséget a VII Network formájában, és az előkészületek után 2008-ban történt meg a VII Network bejelentése, ami azóta is folyamatosan bővül.

G.G.: Hogyan kell elképzelni egy képügynökségnél dolgozó fotós életét?

Domaniczky Tivadar: Tulajdonképpen egyik fotós sem a VII-nek dolgozik, mindenki dolgozik a saját projektjein, de a VII, VII Network és a VII Mentor egy közel azonosan gondolkodó fotósok kollektíváját jelöli. Egyébként nem igazán tudom. Szerintem sok hamis kép alakult ki, ami leginkább talán egyfajta primadonnaságnak köszönhető. De mindenképpen ijesztő, hogy helyenként a “fotós” vált egyfajta termékké.

G.G.: Témákat választhatsz?

Domaniczky Tivadar: Elsődlegesen a saját témáimon dolgoztam/dolgozok.

G.G.: A Közel-Kelet a fő munkaterületed, miért ezt választottad?

Domaniczky Tivadar: Az én 2006 év végén történt elutazásomnak a legfőbb oka az volt, hogy személyesen tapasztaljam meg korunk világpolitikájának egyik legmeghatározóbb konfliktusát.

G.G.: A helyszínen mennyivel másabb az élet, mint a média által közölt kép?

Domaniczky Tivadar: Természetesen a válasz nagyban függ attól, hogy mit értesz médián, de a mainstream médiáról el lehet mondani, hogy sajnálatos módon egy szűkített képet mutat, és ez a szűkített kép szintén okozója a kölcsönös meg nem értésnek, a konfliktus tovább mélyülésének.

G.G.: Tavaly kivételesen itthon is csináltál anyagot ( Richter Cirkusz ), ez hogyan jött?

Domaniczky Tivadar: A National Geographic Magyarország számára készítettem a fotókat. 2008-as visszautazásomat személyes okok miatt elhalasztottam és szerencsésen alakult, hogy az NGM szerkesztőivel találtunk közös érdeklődést és rövid idő alatt két sztorin is tudtunk közösen dolgozni.

G.G.: Követed a hazai fotós életet?

Domaniczky Tivadar: Erre a kérdésedre valószínűleg a “nem” a válasz, de nem gondolok külön “hazai” illetve “nemzetközi” fotós életekre.

G.G.: Hazai pályázatokra miért nem adsz be képeket?

Domaniczky Tivadar: Általánosságban mondanám, hogy csak olyan pályázatokon veszek részt, amiknek a szellemiségével, céljaival egyetértek, és ahol a kiválasztott pályaműveket megfelelő módon bemutatják akár kiállítás, akár könyv vagy katalógus formájában.

G.G.: 2004es Sajtófotón már bemozdulásos életlenséggel készült képekkel nyertél és azóta is előszeretettel alkalmazod ezt a technikát, miért?

Domaniczky Tivadar: Számomra legfontosabb a kép tartalmisága, és ebben nincs technikai megkötés.

G.G.: Most milyen anyagon dolgozol?
Domaniczky Tivadar: Szoros szakmai tekintetben talán most leginkább a történetmesélés módjának bővítési lehetőségei érdekelnek. De valószínűleg van egy pont, amikor a különböző "anyagok" tulajdonképpen átváltoznak egy nagyobb történet összefüggő, egymásba kapcsolódó fejezeteivé, és így a kérdésedben szereplő "dolgozás" szó nagyon más értelmet nyer.

Most hogy új helyre költözött a Kísérleti Adás, az elmúlt év legjobb anyagait itt is publikáljuk.

A mai vendégem Lóránt Attila festő, grafikus, fotográfus és filmrendező, az "Eltűnőfélben" Lévő Kultúrák Egyesület alapítója és elnöke.

G.G.: Egyértelműen egybeforrt a neved az "eltűnőfélben" lévő kultúrák dokumentálásával. Magánemberként hogyan éled ezt meg?

Lóránt Attila: Nem nagyon tudom különválasztani a magánéletemet és a munkámat. Nem is lehet. Ezért aztán nem tudom magánemberként, hogy kell megélni, és pontosan mit is? Hiszen a munkámról szól az életem. A munkám az életem. Még a magánéletem is a munka közben zajlik. Ha a terepen vagyok azért, ha pedig itthon vagyok azért, mert jönnek a kiállítások, könyvek, publikációk, cikkek, interjúk. Utófeldolgozása az anyagnak, mindaddig, míg meg nem kezdi önálló életét és el nem indul a világban. Mint pl. a Dél-Amerika anyag, ami legközelebb például a prágai várban lesz látható. A körülöttem élők örülnek a kiállításoknak, a megnyitók olyanok, mint másoknál a családi ünnep.
Sokszor nem voltam itthon karácsonykor, újévkor, vagy húsvétkor... vagy sorolhatnám. Egy-egy komoly cikket vagy könyvet elkészíteni, pedig olyan összetett és ugyanakkor felemelő folyamat, hogy a szeretteim is belevonódnak valahogyan, velem élik át a létrehozás, az alkotás élményét.
Tudatom és önértékelésem nem változott az évek alatt, vagyis igen. Sokkal, de sokkal szigorúbb lettem önmagammal szemben. Az elvárásaim és a követelményeim egyre emelkednek. Az interjú folytatásáért kattints a továbbra:

Szondy Melinda interjúja Balla András fotográfussal

„Kertépítés vagy fotózás? Mindkettő, egyszerre!”

– Interjú Balla András Balogh Rudolf-díjas fotográfussal –

Balla András eredetileg kertépítő mérnöknek tanult, s csak később kezdett el érdeklődni a fotográfia iránt. Ennek ellenére ma hazánk egyik legnevesebb fényképészét tisztelhetjük benne, aki nevét elsősorban az experimentális fotográfiában elért eredményeinek köszönheti, illetve annak a speciális látásmódnak, ahogy a különféle kerteket, s a bennük lévő embereket, állatokat, tárgyakat látja és fotózza. Számos sikeres hazai és külföldi kiállítás van már háta mögött. Nívós fotográfiai versenyek első díjait vihette haza, melyek közül legutóbb a Magyar Fotográfiai Nagydíjat vehette át munkája elisméréséül. A Mai Manó Házban (Magyar Fotográfusok Háza) „Illatos kert” címmel nemrég megnyílt kiállítása apropóján beszélgettünk, melyet március 20-ig tekinthetnek meg az érdeklődők.