Jane Birkin (F) Sings Serge Gainsbourg – Via Japan
Tours de France – Francia zenei sorozat
2012. január 22., vasárnap 20h
A38 Hajó – Petőfi híd budai hídfő
Jegyár: 7000 Ft, elővételben: 6500 Ft. Koncert+vacsorajegy csak elővételben: 12 500 Ft. Jegyek elővételben vásárolhatók az A38 Hajó honlapján (www.a38.hu), illetve az összes ismert jegyirodában. A koncert támogatója a Francia Intézet.
Jane Birkin neve majdhogynem egyet jelent a modern francia sanzonnal. Világhírt második férjével, a francia kultúra nagy provokátorával, Serge Gainsbourg-ral énekelt duettjével, a Je t'aime... Moi non plus-vel (Szeretlek... Én se téged) szerzett, hogy aztán énekesnőként, színésznőként és közéleti személyiségként megkerülhetetlen intézménye legyen Franciaországnak. Régóta várt, első magyarországi koncertjén Gainsbourg-válogatást ad elő, némi csavarral: ezúttal – a tavaszi földrengés és cunami emlékére – japán zenészek kísérik Birkint, és játsszák némiképp „keletiesítve” az ismert dalokat.
Különlegességként az estre koncert+vacsorajegy is váltható, 12 500 forintért, amely tartalmazza a koncertjegy, illetve a koncertet megelőző, erre az alkalomra összeállított négyfogásos, franciás vacsora árát. A menüről és a programról a www.a38.hu oldalon lehet tájékozódni.
Az eredetileg angol származású Jane Birkin a francia sanzontörténet egyik legizgalmasabb, de mindenképp legváltozatosabb életutat befutott főszereplője. A hatvanas évek végének szexszimbóluma, a zseniális, gonosz és züllött Gainsbourg felesége, dalainak érzékeny tolmácsolója, később művészfilmek dédelgetett sztárja, sokszoros César-jelölt szinésznő, énekesnő, jószolgálati nagykövet, és nem utolsósorban a lassan szülein túltevő Charlotte Gainsbourg édesanyja. Számtalan élet, egyetlen személybe sűrítve.
Jane Birkin maga a korszellem: egykor egyedülálló módon testesítette meg a hatvanas évek végének szexuális forradalmát. Első filmszerepét Antonioni Nagyításában kapta (David Hastings cicázik vele egy nagy adag indigópapíron a film híres jelenetében), és mellesleg nem máshoz ment férjhez, mint John Barryhez, aki ekkortájt vált kultukussá James Bond-filmzenéivel.
Kitüntetett évben, 1968-ban, mindössze 21 évesen került Párizsba, és azonnal meg is kapta a Slogan című film egyik főszerepét, ami aztán megváltoztatta egész életét. A film másik főszereplője és zeneszerzője, Serge Gainsbourg felajánlotta neki az eredetileg Brigitte Bardot közreműködésével előadott számát, a Je t'aime... Moi non plus-t. A Birkin erotikus suttogásával, sóhajaival és brutális brit akcentusával megtámogatott szám elképesztő siker lett, majdhogynem 1968 szimbóluma: a franciák számára ez lett az, ami mondjuk az amerikaiaknak a Hair vagy a Born to Be Wild. Gainsbourg és Birkin gyorsan össze is házasodtak (lányuk, Charlotte 1971-ben született meg), és az ifjú múzsájától valósággal újjászületett Gainsbourg ontani kezdte a lemezeket. E folyamat csúcspontja volt az 1971-es konceptalbum, a Histoire de Melody Nelson, Birkinnel a borítóján. Az énekesnőt férjének zseniális számai a totális sikerbe katapultálták, és a modern, rock-orientált francia sanzon „legújabb hullámának” csúcsára emelték, Françoise Hardy és Brigitte Fontaine mellé.
A páros elképesztően népszerű volt, talán csak a Jacques Dutronc-Hardy házaspár vetekedett velük. Ontották a közös filmeket és lemezeket, a kapcsolatot azonban aránylag hamar romba döntötte Gainsbourg irgalmatlan alkoholizmusa és nőcsábászata.
Birkin 1980-ban elvált, és nem sokkal később férjhez ment Jacques Doillon-hoz, az ismert filmrendezőhöz, ami újabb csavart hozott pályáján. Birkint egy csapásra felfedezte a „filmszakma elitje”, az egykori újhullámos rendezői kör. És bár az énekes-színésznő korábban is rengeteget szerepelt (például A medencében, a Halál a Nílusonban, vagy Claude Zidi Az állatjában), az igazán nagy szerepek csak ezután jöttek. A nyolcvanas években a legnagyobb rendezők adták kézről-kézre, Patrice Leconte-tól Jacques Rivette-en és Agnès Vardán át Godard-ig és Alain Resnais-ig. Több César-díj jelölést is begyűjtött, egy csomó brit és francia állami elismerés társaságában. Aztán egykori férje, Gainsbourg 1991-es halálát követően elkezdett „kibékülni múltjával”, és több feldolgozáslemezen énekelte fel újra és újra, újabb és újabb verziókban egykori slágereit. Eközben folyamatosan tartotta a lépést az említett „korszellemmel”, hiszen a Négresses Vertes-tel éppúgy dolgozott együtt, mint Goran Bregovic-tyal, de duettezett Brian Molkóval a Placebóból, Bryan Ferryvel, Caetano Velosóval, Manu Chaóval, Paolo Contéval, Mickey 3D-vel, Étienne Dahóval, koncertezett (a lányának lemezt író) Beckkel, egyszóval sok mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy visszavonult volna a nagyvilágtól.
Aztán 2011 tavaszán eljutott hozzá a Japánt sújtó cunami híre. Pár napon belül már Tokióban volt, hogy helyi zenészek közreműködésével jótékonysági koncerteket szervezzen és adjon. Az összeállított anyag a sajátos hangszerelésben akkora sikert aratott, hogy Birkin hamarosan amerikai, majd európai turnéra indult – ugyanazon muzsikusokkal. Ezt a „japán hangulatú” és Japánra emlékező műsort adja elő Budapesten is, ami természetesen nem csak a cunaminak állít emléket, hanem az egykori zseniális, ám kibírhatatlan férjnek is. Éppen negyven éve, hogy a Melody Nelson-lemez megjelent, és éppen húsz éve, hogy Gainsbourg meghalt. Persze Birkin az emléket is a maga módján, és Gainsbourg-hoz méltón állítja. Kevés életmű viseli el, és kevés özvegy engedheti meg magának, hogy a volt férjére emlékező műsorát annak talán legjobb szerzeményével indítja: Requiem pour un con, azaz Rekviem egy faszfejért.
A zenekar tagjai
Jane Birkin: ének
Nobuyuki Nakajima: zongora
Hoshiko Yamane: hegedű
Takuma Sakamoto: fúvóshangszerek
Ichiro Onoe: dob
Jane Birkin diszkográfia
La chanson du slogan, 1969
Di Doo Dah, 1973
Lolita Go Home, 1975
Ex fan des Sixties, 1978
Baby Alone in Babylone, 1983
Lost Song, 1987
Amours des feintes, 1990
Versions Jane, 1996
À la légère, 1999
Arabesque, 2002
Rendez-vous, 2004
Fictions, 2006
Utolsó kommentek